A függetlenség napja: Feltámadás filmkritika

A kommersz katasztrófafilmek (Godzilla, Holnapután, 2012) atyjánál először az 1996-ban debütált A függetlenség napja kiagyalásakor gurult el igazán az a bizonyos gyógyszer - olyannyira, hogy ezzel lényegében sikerült lefektetnie a nagyköltségvetésű sci-fi-katasztrófa blockbusterek alapjait. Ha csak arra gondolunk, hogy mennyire teátrális, hatásvadász, megalomán és tudománytalan, melyben nem egyszer "kisemberek" oldanak meg olyan problémákat, amiket komoly tudósok és szakemberek sem képesek, a produkciót akár a sci-fi katasztrófafilmek paródiájának vagy szatírájának is nevezhetnénk.

Míg azonban az ugyanabban az évben bemutatott Támad a Mars! c. mozit Tim Burton valóban paródiának szánta, Emmerich nagyon is komolyan vette a földönkívüli fenyegetés és hatásainak ábrázolását, minden lehetséges trükköt bevetve a pusztítás lehető legélethűbb megvalósítása érdekében. Lényegében a Hollywood hőskorában divatos inváziós filmeket vette alapul, azok előtt akart sajátos módon tisztelegni, a nagyobb mindig jobb elvet alkalmazva.

David Levinson (Jeff Goldblum) az első részben (is) megmentette az emberiséget

Mégis akadtak dolgok A függetlenség napjában, ami miatt nagyon sokan megkedvelték e mozit, és ami miatt a zsáneren belül még ma is kiemelkedőnek számít. A tény, hogy a narratíva nem vette magát túlságosan komolyan, rengeteget segített az élvezhetőségben, a film - jó értelemben véve - eszement humora pedig még tudománytalanságát és a sztori hiányosságait is képes volt ellensúlyozni.

A hatásos helyzetkomikum, a vagány kikacsintások, az idézhető egysorosok, az emlékezetes gegek, a meglehetősen egyszerű, de határozott jellemvonásokkal bíró és szerethető karakterek mind a mérleg pozitív oldalán szerepeltek - a produkció sikerének titkát azonban alighanem az adta, hogy Emmerichnek és írótársának, Dean Devlinnek sikerült valami olyan egyveleget kikevernie, ami csak ritkán jön össze a filmszakmában.

A függetlenség napja tehát bizonyos értelemben Roland Emmerich mesterművének tekinthető - a kérdés csupán az, valóban szükség volt-e a folytatásra, és hogy a még mindig ambiciózus író-rendező ismét elő tudott-e rukkolni valami hasonlóan ütős, mégis kellőképpen újszerű produktummal, amihez hasonlót azóta sem sikerült letennie az asztalra.

Jake Morrison (Liam Hemsworth) nem akar mást, csak a levegőben szétrúgni az idegenek hátsóját

Húsz esztendővel az idegenek szörnyű áldozatok árán történő legyőzése után a katasztrófa révén egyesített emberiség látszólag készen áll egy újabb támadás elhárítására: a hősként ünnepelt David Levinson (Jeff Goldblum) által vezetett Earth Space Defense (ESD) a földönkívüli technológiát felhasználva átfogó védelmi rendszert épített fel bolygónk körül. Az olyan, képzett és talpraesett katonák és pilóták, mint Joshua Adams tábornok (William Fichtner), illetve Jake Morrison (Liam Hemsworth) valamint az időközben elhunyt Steve Hiller fogadott fia, Dylan (Jessie Usher) mindenre készek a Föld védelmében.

Az invazív idegen faj, mely végérvényesen szemet vetett kék világunkra, azonban nem adja fel, és még nagyobb erőkkel készül az emberiség végső megsemmisítésére. Jelentős technikai fölényük tudatában újabb elsöprő rohamot indítanak, melyet természetesen ezúttal is csupán néhány, vakmerő és leleményes földlakó közreműködése segítségével remélhetünk visszaverni...

Az egykor hősként ünnepelt Whitmore elnök (Bill Pullman) most is bármikor kész eldobni botját, ha szükséges

A felállás tehát alapvetően nem változott, ennek tükrében pedig aligha meglepő, hogy a Feltámadás meglehetősen repetitív élményt produkál. Sok az önismétlés, számos poén, geg az első rész legjobb pillanatait próbálja visszahozni, de többnyire sajnos sikertelenül. Azonban nem csak a humor lett jóval karcsúbb és laposabb, lévén míg A függetlenség napja szépen lassan felépítette a feszültséget, mígnem az szinte tapinthatóvá vált, a folytatás a rövid felvezetést követően rögtön belecsap a lecsóba, és a zúzásra fókuszál.

Így persze a szereplőkért is nehéz izgulni - némelyiküknek akad ugyan néhány jobb momentuma, mindez azonban alig észrevehető a klisék tengerében, miáltal a sablonokkal teli sztori egészére jellemző a kiszámíthatóság. A narratíva igyekszik tovább szőni a történet mitológiáját, ami azonban igencsak felemás módon sikerül neki: az eredeti ötletek hiánya újfent a már rengetegszer ellőtt sci-fi fordulatok újrahasznosításához, nem egyszer pofátlan lenyúlásához vezetett.

Túl sokan vannak!

A hatás fokozása érdekében Emmerich és társai időnként még durvább túlzásokba esnek (lásd az idegen anyahajó leszáll az egész Atlanti-óceánra), ezzel azonban nem annyira a tétet növelik, mint inkább kizökkentik a nézőt a kétkedést felfüggesztő elmeállapotából. Ráadásul a cselekményben kiütköző következetlenségek és logikátlanságok nem egyszer szembemennek a korábban látottakkal, ami nem éppen a legjobb módja egy koherens, saját szabályait betartó sci-fi univerzum lefektetésének.

Habár a tudománytalanság és a megalománia ugyanúgy megmaradt, ez esetben ez jelenti a legkisebb problémát. A Feltámadásból ugyanis szinte teljes egészében hiányzik az a szív és lélek, ami az első részben minden banalitás és pátosz ellenére is megvolt, miáltal a folytatás az eredeti Függetlenség napja gyengébb, mondhatni kiherélt utánzata. Hiába hoztak vissza olyan, majdhogynem ikonikussá vált karaktereket, mint az ex-elnök Whitmore (Bill Pullman) és a tipikus különc tudós szerepében megkedvelt Dr. Okun (Brent Spiner), jobbára ők is csupán árnyékai egykori önmaguknak.

Dr. Brackish Okun (Brent Spiner) még mindig él, legfeljebb kevésbé hatékony

Összességében megállapíthatjuk, hogy alapvetően csak azért volt szükség a második részre, mert egyrészt Emmerich hiúságát piszkálta, milyen látványorgiára lenne képes a mai filmes technológiával, másrészt a Fox stúdiónak is jól jön, ha sikerül meglovagolni egy korábbi nagy cím sikerét. Ráadásul - természetesen a Feltámadás anyagi sikerének függvényében - nagy az esély a történet további folytatására, melynek lehetőségét az alkotók egyértelműen nyitva hagyták a befejezés során.

Túl sokat tehát nem szabad várni A függetlenség napja: Feltámadástól, lévén annak színvonala jóval elmarad az eredetitől, így legfeljebb egyszeri agyatlan kikapcsolódásra ajánlható. Ehhez pedig még az előzmények ismerete sem feltétlenül szükséges, melyek kibővítésére Emmerich és a stúdió akkora hangsúlyt fektetett, hogy még külön videónaplókat is készítettek a film marketingjéhez...

A függetlenség napja: Feltámadás előzetes