22 lövés filmkritika

A változatos arcjáték és a kifinomult gesztusok terén tapasztalható hiányosságai ellenére azonban mégis van Jean Renoban valami megmagyarázhatatlan karizma, egyfajta nyers, mégis érzékeny férfiasság, mely lehetővé tette számára, hogy többé-kevésbé hitelesen helyt álljon a fent említett, változatos szerepekben. Alighanem ez a kettősség tette őt elsőszámú választássá a 22 lövés című alkotás főszerepére, melyben egy élete derekán járó, kérlelhetetlen és következetes, ugyanakkor elveihez szigorúan ragaszkodó, családcentrikus és már-már "becsületes" maffiózót alakít. A film kiindulópontja nem más, mint Franz-Olivier Giesbert L'immortel című regényének feldolgozása, melynek alapját valós események, a marseille-i maffia világának igaz története inspirálta. A valódi szereplők kitalált alakokkal való helyettesítése és az események dramatizálása, illetve "felturbózása" mellett az jelenti az alapvető különbséget, hogy a hetvenes években született regényhez képest a film napjainkban játszódik.

Reno karaktere, azaz Charly Mattei egy idősödő gengszter, aki végleg ki akar szállni a piszkos ügyletekből, és az utóbbi néhány évben már visszavonultan, békésen élte mindennapjait, családjának, feleségének és két gyermekének szentelve legtöbb idejét. A sötét múltjával szakítani próbáló bűnöző egyáltalán nem újkeletű, sokkal inkább bejáratott motívum a krimi-irodalomban és a filmekben - számtalanszor olvashattunk vagy láthattunk már ehhez hasonlót, amikor az illető igyekszik tisztességes útra térve elfelejteni a korábban történteket, ami azonban rendre komoly nehézségekbe ütközik az alvilág, illetőleg az abból visszamaradt lezáratlan ügyek által. Jelen esetben a fenti alapszituációt azzal egészítették ki az írók, hogy Charly teljesen váratlanul merénylet áldozata lesz: az egyik banda símaszkos emberei egy parkolóban meglepve őt, jónéhány közelről leadott lövéssel kísérlik meg a pokolra küldeni. A gépezetbe azonban kisebb hiba csúszik, Mattei ugyanis nem hajlandó olyan könnyen meghalni - mint akinek még valami fontos dolga van az életben, nem adja fel a küzdelmet, s rendkívül súlyos sérülései ellenére túléli a támadást. Később a kórházban a fokozott rendőri őrizet és megfigyelés ellenére hiába próbálják ismét eltenni láb alól, majd miután gyógyultnak tekinti saját magát, elindul, hogy a végére járjon a gyilkossági kísérletek okának, és leszámoljon a felelősökkel.

A főszereplő tehát távolról sem szent, amiről sokat elárul, hogy mielőtt a meghiúsult merénylet kapcsán ráaggatták volna a L'immortel - vagyis "A halhatatlan" - gúnynevet, anno csak úgy emlegették: "Az őrült". Annak ellenére, hogy az életére törő riválisát - aki mellesleg szintén férfi - a "Keresztanya" titulussal illetik a háta mögött, őt sem kell félteni, mivel egy pillanatra sem tétovázik, ha keresztezik az útját, és valaki fölött ki kell mondania a halálos ítéletet, neadjisten neki magának kell meghúznia a ravaszt. Az egymással szembenálló felek tehát alapvetően ugyanazokkal a kíméletlen módszerekkel dolgoznak, és a 22 lövés nem véletlenül kapta egyes országokban a "Csak 18 éven felülieknek" korhatár-besorolást - kétségtelenül igen kemény film, mely kendőzetlenül megmutatja a véres valóságot. Van itt minden, ami a gengszterek világához tartozik: fenyegetés, zsarolás, gyerekrablás, árulás, kínzás, csonkítás, leszámolás, és minden, ami egy témában jártas kriminológus vagy helyszínelő ingere.


Habár a kamera nem mutat meg mindent, nehogy a film átbillenjen a horror kategóriába, akadnak egyéb megoldások, melyek megpróbálják fokozni a nézőből kiváltott hatást. Az alkotók ugyanis néha olyannyira igyekeznek belehelyezni minket a cselekmény forgatagába, hogy még a Paul Greengrassra erősen hajazó, a Richter-skála szerint akár kilences erősségűre rúgó kamerarángatástól sem riadnak vissza, és alkalmanként olyan kapkodó ütemben váltják egymást a képsorok, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja az eseményeket. Az utóbbi szindróma az ún. flashback-ek, azaz a Charly életének korábbi történéseit felidéző visszaemlékezések során különösen gyakori, melyek ezáltal szó szerint egy-egy villanás erejéig elevenítik meg előttünk a főszereplő ugyanolyan könyörtelen, mégis érzékenynek beállított valóját, mint amilyennek ellenségeit ábrázolják. Szerencsére azért előfordulnak jóval hosszabb és kiegyensúlyozottabb, a visszatekintést jelezvén stilizált snittek is, melyek azonban rövidségüknél fogva meglehetősen sikertelenül próbálják alátámasztani a jelenben tapasztalt kegyetlen valóságot.

Áldokumentarista és direkt filmezési stílus, szókimondó szereplők, a valószerűen pörgős szituációk révén felfokozott adrenalin ide vagy oda, realistának kissé túlzás lenne beállítani a filmet, a kevésbé logikus és következetes mozzanatok fényében. Hogy csak egy jellemző példát említsek: a merénylők által leadott lövések, melyek közül ugyebár huszonkettő hatol Mattei testébe, gyakorlatilag semmilyen létfontosságú szervet sem érintenek, és még a sorozat végén sem kap golyót az agyába vagy a szívébe. A látvány, amit a támadás után nyújt, kétségtelenül sokkoló és szívszorító - majdnem annyira, mint a viszonylag visszafogottabban fényképezett, levágott és elrettentésként szolgáló testrészek, ezért gyenge idegzetűeknek még véletlenül sem ajánlott a megpillantásuk -, mindezek okán legfeljebb naturalistának lehetne minden fenntartás nélkül nevezni az alkalmazott ábrázolásmódot. Már csak azért is, mert a viszonylag kevés számú és lényegretörő kérdést rendszerint nagyon hamar a tettek követik - hacsak alkalomadtán meg nem előzik őket. Miközben az életükért könyörgő áldozatok kétségbeesése és tehetetlen jajveszékelése teljesen érthető, a film nincs híján a helyenként kissé túlzó és az érzéketlen mészárlást követően nehezen indokolható szentimentalizmusnak sem.


A helyénvaló szentimentális pillanatok egy része Charly családjához kötődik: kisfia és második felesége ugyanúgy aggódik érte, mint idős édesanyja vagy az előző házasságából származó lánya, akiket ellenben neki kell megvédenie és bújtatnia a maffia haragja által képviselt fenyegetéstől. Noha az anyjával a jövőről folytatott elmélkedés vitathatatlanul a szükségszerűen érzelmes szituációk közé tartozik, a "van még időnk" és hasonló kijelentések révén a jelenet a hollywoodi produkciókban megszokott pátosszal vetekszik - még szerencse, hogy Jean Reno nem játssza túl a szerepét, mivel erre amúgy sem igen lenne képes oly módon, hogy az valóban hiteles legyen. Hasonló hatást vált ki az ügyben nyomozó, szintén rendőr férjét szolgálat közben elveszített, lelkiismeretes rendőrnő, Marie Goldman (Marina Fois) és egyedül nevelt kisfia némelyik párbeszéde, például amikor az anya a halál természetét próbálja ecsetelni gyermekének, aki apja bűnözők fegyvere általi elvesztése kapcsán firtatja annak hollétét, s hiánya véglegességét. Az igazsággal szemben elkötelezett és a bűnösök rács mögé juttatásáért harcoló Marie tökéletes ellenpontját képezi a megalkuvó és manipulatív rendőrfőnök, az akta- és felelősségtologató bürokrata tipikus megtestesítője, aki kezdetben nem avatkozik közbe a nyílt maffiaháborúvá fajuló leszámolásnak, miközben attól sem riad vissza, hogy az ügy megoldása érdekében másokat is bemártson. Az igencsak karrierista fickóba látszólag annyi érzés sem szorult, mint az egymás hidegvérű kiirtására készülő gengszterekbe, miáltal ez az egyébként meglehetősen furcsa figura képes a hivatalos szervek és magas beosztású vezetőik hatalmi visszásságainak emblematikus reprezentációjává válni. A megoldás érdekében végül Marie kénytelen Charlyval egyezkedni, aki természetesen rezzenéstelen arccal tagadja az ellene felhozott vádakat. A kettejük között zajló visszafogott, mégis rendkívül kifejező dialógusok kellőképpen érzékeltetik a hatóságok tehetetlenségét és az általuk üldözött "nagykutyák" megfoghatatlanságát, illetőleg a két fél egymásrautaltságát az adott helyzetben.


Ami azt illeti, a rendőrnőnek Tony Zacchia-val, a Mattei életére törő rivális maffiavezérrel (Kad Merad) sem akad könnyű dolga, aki szintén nem egy kimondottan érzelgős karakter - habár a maga kissé morbid módján nagyon szeret viccelődni, saját embereit ugyanúgy szemrebbenés nélkül fenyegeti, mint amilyen rezzenéstelenül kínozza ellensége bandatagjait. Míg Zacchia figurája jobbára sikeresen egyensúlyoz az elmebeteg és a zseni, az indulatos ámokfutó és a következetes szervező, valamint a szadista állat és a mértéktartó vezéregyéniség között, addig az általa irányított haramiák esetében némileg elvetették a sulykot a forgatókönyvírók. Hogy lássuk, milyen gonoszak és kegyetlenek is a rosszfiúk, Mattei álarcos merénylőinek egyike egy bazi nagy puskával szétlövi a kocsiban ugató, szerencsétlen kis fehér kutyát, a hátsó szélvédővel egyetemben. Mivel az ilyesmire elég érzékeny vagyok, ezzel a húzással sikerült nálam elérniük az alkotóknak, hogy még ha nem is éreztem fokozottabban együtt az áldozatul esett maffiózóval, az őt elintéző bandára állatira megharagudtam. De a "jó ügyért" küzdő Charly-t sem kell félteni, a film hátralévő részében tisztességesen megbosszulja a vele történteket - hősünk, aki antihős is egyben, annyira elszánt, hogy még bal kézzel is megtanul precízen lőni, hogy gyorsan elintézhesse a rosszfiúkat, sőt az önmaga és a vele egy szobában lévők felrobbantásával való fenyegetőzéstől sem riad vissza. Legfeljebb ő nem prezentálja közben azt a beteges kacajt, amit például Heath Ledger Jokere A sötét lovagban.


A filmben a letaglózó vizualitáson kívül azért kétségtelenül akadnak egyéb hatásos mozzanatok is. Az igen megkapó és emberi pillanatok egyike, amikor Charly elmélyülten beszélget az általa etetett macskával, és ugyanúgy az erőteljes érzelmi töltetű jelenetek közé sorolható, amikor a kisfiú hiába vár apjára az utcán, mivel ígéretével ellentétben az nem mehet érte. Kissé elcsépelt, de szintén hatásos a rezzenéstelen arccal és szikrázó szemmel bosszút ígérő Mattei, valamint az egyéb hasonló, egy-egy sokatmondó pillantással, arckifejezéssel vagy testtartással előadott gesztus és érzelem kifejezése - az utóbbiak mintha valóban Jean Reno specialitásai lennének. A rövid, lényegretörő és meglehetősen kifejező momentumok és párbeszédek mellett azonban sajnos előfordulnak hosszabb és közhelyesnek ható dialógusok, melyek önismétlő módon próbálják kihangsúlyozni a tragikus események, életutak mögött húzódó igazságot. Többször is halljuk például, hogy aki egyszer rossz útra tért, az soha többé nem tud már letérni róla - valahogy úgy, ahogy Yoda mester is mondta A Birodalom visszavágban arra a bizonyos sötét oldalra vonatkozóan. Még ha ő maga már nem is kíván részt venni korábbi kétes üzelmeiben, elég csupán egyetlen óvatlan pillanat, hogy az embert elkapják, ha nem figyel...

Az viszont mégiscsak túlzás, ahogy a film konklúziójaként a két bosszúszomjas rivális hosszan vitatkozik azon, hogy vajon jobb-e valamelyikük a másiknál. Annak ellenére, hogy a történet középpontjában alapvetően a leszámolás áll, a legfőbb gond talán mégis az, hogy a végére már annyi gyilkosságot, könyörgést, szenvedést és halált látunk, hogy szinte immúnisak leszünk a sokkoló képsorokkal szemben. Egy idő után már csak annak tudtam szívből drukkolni, hogy legalább szegény macska ne jusson a pórul járt kutya sorsára a tengerparton kirobbant eszetlen lövöldözésben - ha őt is eltalálják, talán azon nyomban kivonulok a teremből, de szerencsére nem így történt. Elvégre az állat és a gyerek - amellett, hogy általában könnyen felhasználható a nagyobb siker érdekében - szent és sérthetetlen.

Összességében elmondható, hogy egy korrekt és igen hatásos - bár néha inkább hatásvadász - film a 22 lövés, amit viszont igazából semmi sem emel ki a számtalan, hasonló témájú alkotás közül. Kicsit közhelyes, kicsit logikátlan, és kissé túlzásba viszi a brutalitás ábrázolását ahhoz képest, hogy mit akar mindenáron közvetíteni, amihez mérten viszont túlságosan is kapkodó és rapszodikus - az egyik pillanatban még a halál, az elmúlás és az élet nagy kérdéseinek esszenciáját boncolgatja, a következőben pedig már ugyanott folytatódik a fokozott tempójú, érzéketlen vérengzés, ahol korábban abbamaradt. Akárhogyan is, valahogy hiányzik az a fajta kiegyensúlyozottság, ami például a Léon, a profiban megtalálható. Való igaz, hogy szó szerint unatkozni nemigen marad időnk, azonban a hollywoodira hasonlító szentimentalizmus és a hidegvérű kegyetlenségek gyorsan váltakozó egyvelegében nincs is igazán időnk átérezni az események súlyát, az egyes emberek szenvedését és tragédiáját, mivel egyik gyilkosság jön a másik után, hogy a végén már szinte követni sem lehet, kit és miért tettek el láb alól. Így hát Jean Reno neve sem ettől a mozitól válik majd halhatatlanná, hiába áll neki úgy a szerep, mintha csak rászabták volna.

22 lövés előzetes