Ujjaim megfagytak. Egyik vékony bőrtarisznyám utolsó foszlányát is szétdörzsöltem tenyeremben, remélve hogy az majd átmelegíti ledermedt kezem.
A táj kezdte elveszíteni télies mivoltját, és egyre jobban hasonlított a nyárias dombok lankáira. Járásom lassú, léptem kimért volt. Energiámat nem pazarolhattam egyetlen fölösleges lépésre sem, tudván a város már közel.
Belelehelltem tenyereimbe, arcomon félmosoly kanyarodott. -Nem fogom bírni. Összeestem. Térdem megrándult, karjaim hátracsapódtak, mintha két erős kéz tépte volna őket hátulról. De nem így volt. Pusztán legyengültem a Verzogúr hágóján való átkeléskor. Két társam és Messogor birodalmának hetedik legjobb lova veszett oda, ezzel együtt a befektetett tizenhét aranypénzem és az élelmem kétharmada.
A felkelő nap első sugarát éreztem arcomon, mialatt visszatért végtagjaimba a vér. Két karom minden izmát megfeszítve ültem fel, ujjatlan, szakadt bőrmellvértem gyűrődve simult mellkasomra. Visszatekintve az útra, melyről jöttem totemállatomat, a Medvebölényt pillantottam meg, amely a hágón át követhetett.
Éhségét nem általam kívánta csillapítani, nekidőlt egy magas, vastag és zöld lombú fának,
megvakarta oldalát, majd felágaskodva két hatalmas mancsával lerázott róla egy óriásmókus családot. Esésük közben kettőnek elharapta a nyakát, majd még egyre rátaposott. Az állatok habár gyorsan és viszonylag fájdalommentesen múltak ki, némi vérfoltot mégis hagytak a Medvebölény arcán, csíkot húzva szemén át. Totemállatom szemében láttam a szánalmat, mikor az egyik mókust szájával felém hajította, a másik kettőt pedig visszavitte Verzogúr hóbirodalmába.
Nem volt sok rúnakövem, de a túléléshez mindig magamnál tartottam vészhelyzetekre a tűz Istenének, Argonak kövét, amely ki nem nyugvó lángot biztosít egy rövidke időre. Néhány perc alatt megnyúztam a mókus szőrös testét és nyársra tűztem. -Némi bíborsót és egy kis borsot elbírt volna. - Gondoltam hangosan. Lakomám befejeztével utamra indultam. Mire a nap magasan járt, elértem a Három Birodalom fővárosának, Hamardnak kapuját. Másodnap lehetett, azaz a hét második napja, mert szokatlan nagy tömeg állt a kapu előtti árusok portékáját nézegetve.
Különféle kofák árulták halaikat, amelyeket a messzi keletről hoztak idáig szekéren, egészen Lirendin báróné udvarából. Darabjának ára csekély hét réz pénz volt, de én jártam ott régen. Oly régen hogy egy másik életnek tűnt. A legfrissebb fogásaikat a báróné udvara fogyasztja el, eladásra pedig csak a kétnapos maradékot küldik, amely még így is a birodalmak legfinomabbjai közé sorolandó.
Mágikus rúnakövek segítségével tartósítják, ami csak egy illúzió, a nép igazából a már rothadásnak indult húst kapja, de a bárgyúknak ez nem tűnik fel, aki pedig tudja e titkot, hamar fejét veszti, amint keletre téved, vagy kinyílik a szája.
A kapu előtti őrök megállítottak és ellenőrizni kívánták félvállra akasztott zsákomat és tartalmát. Szerencsére a ruháimon és néhány útközben összeszedett kacaton kívül nem találtak benne semmit. Rúnaköveimet mindig övemen lévő kis tarisznyákban hordom. Nem intéztek hozzám sok szót, de tudtomra adták hogy oldalamon hordott kardom ne hagyja el oldalam, vagy az oldalam hagyja el... nos hát a többi testrészem. Megköszöntem nekik e jó tanácsot, hálából pedig egy imént vásárolt keleti halat adtam nekik.
Átléptem hát Hamard kapuját. Mint minden valamire való utazó, aki fáradtan, éhesen és látszólag kiszolgáltatottan érkezik meg úti céljába, én is a tavernát választottam célpontomul, amely bármennyire is meglepő, csak néhány házra volt a kaputól. Ha továbbhaladtam volna elértem volna a Királyi főteret, a mesés aranyszínű szökőkúttal és a mellette lévő vértoronnyal, amely inkább egy kimagasított emelvényű bitófa, mint sem torony. A tolvajokat hamar elítélik Hamardban, talán innen is a név.
A fogadó tulajdonosa két nappal ez előttre várta érkezésem, amely pontos lett volna, ha hátas jószágom nem bokrosodik meg és veti bele magát egy leszakadó lavina alá, az utolsó szál télifű elfogyasztása reményében. Hiába erős és kitartó, ha bolond egy jószág. A fogadós köszöntött, hátraszólt inasának hogy hozzon egy tál levest és két vekni kenyeret, majd székkel kínált.
-Elnézést hogy késtem, volt némi fennakadás az utazásomat illetően.
-Semmi baj, semmi baj, el tudtad hozni? -Tág pupillái körüli erektől megrezzent tekintetem, és egy másodpercig attól féltem hogy elpattannak és belém juttatják mindazon fertőzéseket, amelyeket próbáltam elkerülni.
-Ne félj Kezran apó, itt van mind!- Azzal kiborítottam egyik tarisznyám tartalmát az asztalra. Három rúnakő pattogott az asztalon és vált mozdulatlanná annak közepén.
-Á... A Deidokuszi rúnák! Ma ingyen ehetsz, ihatsz, alhatsz a fogadómban, elhoztad nekem a meggazdagodás receptjét! -Valóban így volt, elvégre olyan köveket adtam a fogadósnak, amellyel képes volt bármely vendég ízlését ideiglenesen átalakítani, nagylelkűségüket megnövelni és időérzéküket tompítani. Ezeket tudta hát e három mágikus tárgy.
-Az ellenszolgáltatás?
-Adom is, adom is! Az iratok amelyeket régóta kerestél! -Átnyújtott egy régi, foltos tekercset, megnézve pontosan az volt, amelyet reméltem. Idegen nyelven íródott, kevesen értették csak tartalmát. Gondosan eltettem zsákomba, megebédeltem és az emeleten átaludtam a délutánt és az estét. A kellemetlenül koszos fogadóban az ágy nem kényelmi funkciót töltött be, így ébredésemkor fájó háttal és zsibbadó nyakkal keltem fel. Ellenőriztem oldalamon lévő iratot, majd elhagytam a fogadót.
Ahogy kiléptem a főutcára, kardom elhagyta hüvelyét, jobb karom megfeszült és felemelkedett. A felém kilőtt nyílvesszőt sikerült időben hárítanom. így az lepattant és a földre zuhant. A fogadós inasa állt velem szemben, kezében egy íj, oldalán két tőr. Előbbit eldobva rohanvást megindult felém, miközben oldaláról lecsatolta a két fegyvert. Sebessége szinte hihetetlen volt, szemmel éppen látható, alig tudtam nyomon követni ahogy mögém került.
Szemem sarkából láttam ahogy felém lendíti karjait, számat pedig az utolsó másodpercben hagyták el a szaval: Nut Doras vok expandolicium timeron. Az idő megdermedt, vele együtt én is. Nem sok ige maradt fenn az ősi királyságokból, de ez messze az egyik leghatalmasabb volt, és rajtam kívül csak egy valaki ismerte az elmúlt húsz év során, és ő már halott. Halott hiszen magam végeztem vele. A rúna nélküli varázslatok megtanulásának mindig egy vérrokon halála volt a feltétel.
Gondolataim cikáztak, karom viszont nem mozdult. Láttam az ellenfelem mozgását, tudtam hova fog lecsapni.
lehunytam szemem, majd az igére gondoltam. Szemhéjaim felnyíltak,az idő menete folytatódott, bal lábammal elrúgtam magam, kardommal hárítottam a csapást. Jobbra kifordultam, elkerülve a bal kezében lévő tőrt, így mögé kerülve, kardom pedig hátába mártottam. Erős rántás kellett, de visszaszereztem fegyverem, amely az inas ruhájába törlése után visszatért hüvelyébe. A fogadó mindent látott, így rábíztam az őröknek való magyarázkodást.
A király, ahogy minden harmadnap, a vértoronnyal szemben fekvő palotájából nézte a mozgolódó népet, én pedig felmásztam annak tetejére és meglobogtattam a tekercset. Lila füst emelkedett a papírból, sötét formák kezdtek kirajzolódni, viharfelhők lepték el a várost. -Viharvölgyi Aerag vagyok, Aerath fia! Szólítom Viharvölgy volt időurait, hogy pusztítsák el Hamardot és összes polgárát, elhozva ezzel a birodalmak végét, a Virranatot!!!