A faállvány hirtelen recsegni kezdett alattam.
Megjelent a régi zsúpház, ahol felnőttem. Akármerre nézek csak a véget nem érő búza tenger hullámzását látom. Csak egy szokásos tavaszi hétköznap, apám a malomban dolgozik, anyám pedig éppen a lovat szerszámolja fel. Éhes vagyok, de alig érem fel az asztalt, hiszen még öt sem múltam. Nagy erőfeszítések által elértem az almáskosarat.
Éppen az almát ettem mikor megláttam, hogy rohan felém valaki. Felcsatoltam kardom ellenséget gyanítván. Csak az istállós fiú volt az, üzenetet hozott. Egy levelet nyújtott át. Besoroztak a hadseregbe. Felálltam és a király a bal vállamhoz is hozzáérintette díszes, aranyveretes kardját. Legszebb nyár volt mind közül.
A kardommal levágtam a hitvány bitangot. 5 éve folyt a háború. Családom és barátaim mind meghaltak a fosztogatásokban. A városban az éhínség miatt a lakosok egymást gyilkolják. A lehulló levelek árnyékában bujkálva töltöm napjaimat. Más ember lettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindenre fogok emlékezni. Csodálatos életem volt. Sok szörnyűséget tettem, de még helyrehozhatom.
Mintha egy másodperc alatt egy évet öregedtem volna. Hirtelen mintha fejbe vágtak volna, észhez tértem. Újra érzem a csontig maró fagyot, a lenge vászon inget magamon és a tömeg éljenzését és üvöltését.
Zuhanok. Ordítanék a fájdalomtól, de a kötél nem engedi. Meglátom a fehérséget.
Nem semmi, van tehetséged.
