Szilícium lélek-folytatás

Átestem azon a határon, ami az alvást és az ébrenlétet választja el.
Kellemes meleg van és a szemhéjamon keresztül érzem, hogy fényben vagyok, valószínűleg valamilyen Neon vagy argon csöves fényforráséban.


Honnan a fenéből tudom, hogy milyen fény világíthat rám? Mi van velem?
Kinyitom a szemem, nagyon könnyen megy, pedig a szemhéjaim kicsit nehezek.

Fehér neoncsövek a plafonba építve. Ahogy nézem a fényt az kicsit jellegzetes lilás színű. Ez argon-higanygőz neoncső. De nem! Ez engem nem érdekel, minek jár ezen az agyam? Szétnézek. Ez fehér szobában vagyok, valószínűleg kórterem. A Cyberimplantációs Kutató Központ földalatti szintjeinek 3. emelete a

Ébredező helység. Az információ úgy tör be az agyamba, hogy szinte elszédülök tőle. Nem akarom, mintha valaki sugdosna a fülembe. Ekkor nyílik az ajtó. Belép rajta egy csinos nő és egy ősz férfi, mindketten fehér köpenyben. Nem tudom kik ők. VÉGRE nincsenek felesleges információk! Úgyis mindjárt bemutatkoznak.

Pislogok rájuk, fekve, mintha pók lennék a lucernásban, vagy egér a lisztben, vagy tolvaj a kukoricaföldben vagy? megint kezdődik!

- Az istenit, nem kell ennyi hasonlat!- Szólalok meg magamat is meglepve, csodás basszbariton hangon.
- Nyugalom uram, az információ roham nem sokára elmúlik. A tudata most rendezi a dolgokat. - szólal meg csevegő hangon a nő.
- Végre felébredt! ? lép oda a férfi és kezet nyújt. Önkéntelen udvariasságból emelem fel kezem a lepedőről és megfogom felém nyújtott jobbját, majd megszorítom, ahogy máskor is kezet szoktam fogni. A férfi arca elsápad, majd izzadni kezd és hangosan felkiált. Halk recsegés hallatszik
- Ne ne ne! Engedje el gyorsan, kérem! - kap a karomhoz a nő.
Kezem ellazul. Meglátom, hogy a férfi ujjai vörösek és véraláfutásosak a mutató ujja furán áll. Ledöbbenek teljesen.
- Dr. MacHoosen! A kalibráció még nem tökéletes, és még nem tanulta meg használni az izmait. - mondja a nő hadarva majd a kézre néz.
- Ez nagyon csúnya, az ujja szinte biztos eltört! ? szól a nő majd elővesz egy kommunikátort.
- Bo-bocsánat?- morgom meredten nézve őket.
- Semmi baj fiam, lehettem volna óvatosabb is. - bólogat könnybe lábadt szemmel a doki, majd lehuppan a székre, amit a nő tolt alá.

A nő ekkor visszacsúsztatja mellzsebébe a kommunikátorát és rám néz. Csodás zöld szemei vannak. Meglepő módon erről sem jut több dolog az eszembe.
- A nevem Dr. Lindsey Jalamayah. - mutatkozik be a zöld szemek tulajdonosa.
- Lenne kedves megpróbálni felülni? Amikor kapaszkodik, csak nagyon gyengén fogja meg a dolgokat. Azaz úgy, hogy azt érezze, alig fogja őket.
- Igen? azonnal. - mondom megszeppenve, majd hasból könnyedén, kicsit mereven felülök és lábaimat kifordítom. Kiülök az ágyam szélére. Végignézek magamon. Hasam kockás mellizmaim erősnek tűnnek, de nem hivalkodóak. Karizmaim szálkásak és arányosak. Sosem voltam egy sportos alkat, mi az isten van velem?

Ahogy mozdulok, a lepedő lecsúszik rólam. A doktornő elvörösödik és elfordul.
- Nos, a mérnökeink és biokinetikai szakembereink tökéletes munkát végeztek. ?morogja a férfi, leplezetlenül bámulva végig rajtam.
A nő eközben lehajol és felvesz egy táskát a földről, ami eddig fel sem tűnt majd még mindig rózsaszín arccal mellém dobja az ágyra, tekintetemet kerülni igyekezvén.
- Dr. MacHoosen, azt hiszem az úr fel fog tudni magától öltözni. És az ügyeletes traumatológus is magára vár. Hagyjuk magára Mr. DeLain-t! Uram, itt hagyom, ezt a kommunikátort, amint felöltözött kérem jelezzen és jön majd egy orvos csapat akik hm , segítenek eligazodni. ? Az utolsó mondatot hadarva mondja immár rám nézve arca ismét komoly és rezzenéstelen. Majd leteszi a ?Kom?-ot az ágyra és felsegíti a kezét dédelgető dokit.
- Igyekezzen, kérem, de vigyázzon a ruhákra, fémszálasak, de maga még túl? friss. Tudja, csak óvatosan, mintha el akarná ejteni őket! Mondja a férfi, hátra se nézve miközben kimennek az ajtón.

Magamra maradok. Tudom, hol vagyok, tudom, ki vagyok. És ennyi. Ami most a legjobban érdekel az, hogy Miért vagyok itt. Balesetet szenvedtem. A testem jobb, mint annak előtte. Mit csináltak velem? A kérdések feltevődnek. Ott maradnak a tudatomba válasz nélkül, de ez érdekes módon nem izgat. Vállat vonok, majd kinyitom a táskát (csak óvatosan!) és öltözni kezdek.