-Gyere, Édes, a hálóban majd rendbe jössz! - tette a derekamra a kezét mosolyogva Robert, és elkezdett a lépcső irányába húzni. Minden alkalommal sikerült neki jóvá tenni a hibákat, amelyek a kapcsolatunk erejét, a köztünk lévő köteléket tette próbára. Még akkor is, ha voltak olyan hibák, amelyeket én követtem el. Mert igen, akadtak olyanok is szép számmal. De nem. Ezúttal nem fogja ilyen egyszerűen megoldani. Tovább megyek, nem fogja megoldani! Kibújtam ölelő szorításából, ő pedig felém fordult. Szóra nyitotta a száját, én pedig kiraktam magam elé a tenyeremet, hogy elhallgattassam.
-Nem, Robert, állj. Én beszélek. - néztem keményen a szemeibe.
-Igen? hát rajta... - fonta össze a kezeit a mellkasa előtt, és egy laza beállással nézett rám.
-Elegem van. Elegem, érted? Nem bírok már tovább ebben a kapcsolatnak nevezett háborúban élni, érted mit beszélek? - kicsit talán hangosabban beszéltem mint kellett volna, de jól esett. Nem volt elég a normál hangerő arra, hogy kifejezzem azt, amit mondani akarok. A hangommal is alá akartam támasztani a mondanivalómat. Rob, halálos nyugalommal az arcán felvonta az egyik szemöldökét. Ezzel pedig még inkább felhúzott.
-Nem egészen... Kifejtenéd, kérlek? - megint elővette a fagyos, távolságtartó hangját, amellyel a lelkemet ki tudja facsarni teljesen. Na nem, ez most nem válik be, Carver. Felsóhajtottam, majd bele kezdtem.
-Nem veszed észre mit művelünk? Egy normális kapcsolat nem ilyen! Egy normális kapcsolatban az emberek nem az ágyban oldják meg az összes problémájukat! Mi folyton veszekszünk, csatázunk, hibáztatjuk a másikat és üvöltözünk egymással, sőt, olykor tárgyakat vágunk egymás fejéhez. Ha pedig éppen nem egymás vérét szívjuk, akkor az ágyban vagyunk! Ez így nem normális, érted!? Nekem ebből elegem van!
-Azt hittem, szereted a szenvedélyes kapcsolatot, Bébi. - tette az arcomra a kezét, én pedig fintorogva toltam el.
-Nekem szeretetre van szükségem, nem orgazmusra...
-Azt mondod, hogy én nem adok neked elég szeretetet? - mintha kicsit felháborodott volna.
-Miért, talán két repülő váza között érezteted velem, hogy szeretsz? Csak mert nem igazán vettem észre!
-Tudod mit? Ha neked ennyire nem elég az, amit én adok neked, rohadtul nem kényszerített, és nem kényszerít most sem senki, hogy velem legyél. - dőlt a pultnak, és ismét elővette a fagyos stílusát.
-Nos, ez esetben élek a lehetőséggel. Vége van, Robert. Viszlát. - az ajtóhoz lépve kaptam fel a fogasról a kabátomat, majd kisétáltam az a házból faképnél hagyva őt. S közben saját magamat is.
Negyed óra múlva már a kocsmában iszogattam a tömény, színtiszta whiskymet. Kivételesen nem vodkát. Azt akartam, hogy minél előbb beüssön az ital. Talán ha egy kis szódát is rendelek mellé, az segít. Nem volt egy kidobott pénz a gimis biológia. Sóhajtva lötyögtettem meg a poharamban a folyékony agytompítót. Körbenéztem az ismerős bárban, ahova egy-egy veszekedés után menekültem. A szokásos kékes falak, középen a négyzet alakú fa bárpult, körbe rakva pirosas, retro stílusú bárszékekkel. És én az egyik eldugott kis sarokban. A fejemet a mellettem lévő falnak döntöttem, és lehunytam a szemeimet. hagytam, hogy egyetlen néma könnycsepp hagyja el szemeim. Ártani nem árt... Egy ismerős illat csapta meg az orrom, majd egy erős kéz markolt finoman a vállamra. Tudtam ki az, mégsem mozdultam. Nem akartam látni, hozzászólni, semmit. Lassan leült mellé, majd magához ölelt. Hagytam magam, nem volt sem erőm, sem kedvem eltolni. Nem akartam, hogy megsértődjön, és még jobban összevesszünk, inkább csak megadóan hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar.
-Ne haragudj, kérlek. Igazad volt. - simított a tarkómra, én pedig elfordítottam a fejem. Nem akartam a szemeibe nézni. Nem tör meg.
-Mindig ezt mondod. - feleltem halkan. - De ezzel nem oldódnak meg a gondjaink. Másnap minden kezdődik előröl. Nem akarok így élni. Elég volt...
- Figyelj. - kért, de nem mozdultam. - Adam, figyelj már rám! - maga felé fordított, kénytelen voltam ránézni. - Megváltozom. Oké?
- Ja, ja, igen, mint az elmúlt tizenöt alkalommal, rendben... - gúnyolódtam, ő pedig felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy igazam van.
- Most tényleg! Ha megint hülye lennék, akkor pedig te rám szólsz. Egy próba? - mosolyodott el halványan.
- Megéri? - sóhajtottam. Kezdtem megadni magam neki.
- Hogy a kapcsolatunk megéri-e? Megint a régi Adam és Rob lehetnénk! - Egy sóhaj kíséretében szorosan magamhoz öleltem. Szükségem van rá és a fojtó ölelésére, arra, hogy mellettem legyen. Éreznem kell a teste melegét, ahogy a karjai átfogják a testem. A borostáját, ahogy finoman bök csók közben... A fejemet a vállába fúrtam, éreztem, ahogy a karjai körém fonódnak, és ez lassan megnyugtatott. Egyenletesen lélegzett velem ellentétben. Én össze-vissza vettem a levegőt. Sokat idegeskedtem, plusz a whisky is jó hatást gyakorolt rám.
- Na, haza megyünk? - simított a hajamba. Tudta, hogy imádom, ha a hajammal babrál. Tudta, hogy imádom őt magát, hogy szükségem van rá. Utállak Rob, mert tudod minden gyenge pontomat...
Elengedtem, és bólintottam. A fejem eléggé kótyagos volt, az alkohol hatását egyre jobban éreztem. Hát ha még szódát is rendeltem volna! Felkeltem, majd az első lépésnél megbillentem. Egy darabig kapálóztam, majd végül Rob karjaiban kötöttem ki. Talpra állított, megvárta, amíg viszonylag stabilan állok, majd mikor látta, hogy ismét borulni készülök, a hónom alá nyúlt, és felvette az elő mankó szerepet, hogy haza támogasson. Éppen csak kiértünk a bárból, ahol egyébként észre sem vettem, hogy szinte késsel lehetett vágni a füstöt. Mindez a jelentéktelen felismerés akkor történt, amikor kiértünk a friss levegőre. Abban az egy pici pillanatban. Innentől már nem emlékszem, hogyan jutottunk haza, hányszor hánytam el magam, minek mondtam el Robertet, ahogy részegen szoktam. Pontosabban, ahogy ennyire részegen szoktam.
Másnap körülbelül délben keltem fel, de akkor is a nap ébresztett. Az erős fénye utat tört magának a szemhéjamon keresztül, hogy felnyissa szemeim, majd lassan ébresztgessen. kellemetlen érzés volt. A fejem brutálisan fájt, ráadásul úgy éreztem, ebben a szent minutumban dobom ki a taccsot. A legszebb benne, hogy a gyomrom annyira üres volt, hogy nem is volt mit kidobni. Robot akartam. Hogy mellettem legyen, letámogasson a lépcsőn, toljon belém egy csomag aszpirint, meg pár bögre kávét, majd leheljen forró csókot az ajkaimra. Ezt a jelenetet elképzelve akaratlanul is elmosolyodtam. Azt mondta, megpróbál megváltozni, és szóljak rá. Eddig folyton üres ígéreteket tett ezzel kapcsolatban, de ez valahogy más volt. A hangjában volt valami olyan szín, ami sokat ígért. Talán igaza van, és tényleg a régi Adam és Rob leszünk. A két bolondos, gyermeteg felnőtt, akik szinte olyanok, mint a tinédzserek. Mindennél jobban szeretik egymást, habzsolják az életet. És alig keverednek egymással vitába. A gyomrom összeszorult, ahogy visszagondoltam a régi szép időkre, ami nem éppen segített a hányingeremen. Lassan, óvatosan felültem, és csak néztem magam elé. Nem voltam büszke a tegnapi ivászatra. Nem kellett volna. Robert, hol vagy? Gyere és ölelj meg! Kérlek... Lassan keltem fel, majd egy szálalsónadrágban indultam el a lépcső irányába, hogy letántorogjak rajta. Rob éppen a nappaliban nézte a TV-t, én pedig levetettem magam mellé a kanapéra.
- Jó reggelt. Hogy aludtál? - kérdezte vidáman, én pedig csak egy halk mormogással, és jelentőségteljes tekintettel válaszoltam. Elnevette magát. - Kellett neked inni, te bolond. - magához ölelt, én pedig vissza.
Pontosan ez volt az az ölelés, amire szükségem volt. A meleg teste, az erős karjai, ahogy szurkálja bőröm a borostája, miközben ajkaink egy szerelmes csókban forrnak össze.
