Amikor nincs kedved másfél-két órát rászánni egy filmre, de egy óra pont ideális lenne, akkor szinte gondolkodás nélkül az első ennek megfelelő alkotásra ráugorhat az ember. Körülbelül ez történt velem is.
Még a tartalmi leírást sem sikerült befejeznem. Odáig jutottam vele, hogy 90-ben járunk, a rendszerváltás elérte a kis magyar falut is, ahol az emberek munkanélküliek és napi rendszerességgel isznak. Habár ez nem igazán bizalomgerjesztő, mivel annyira magyar, amennyire lehet, de előtte már olvastam egy-két pozitív véleményt, így nyugodt szívvel félredobtam a cselekmény leírását, hiszen a történet majd kijön a filmből.
Túlságosan nem szeretném én sem részletezni miről is szól. A lényeg, hogy a kis település nyugodt életet egy Amerikából érkezett úriember (és valóban amerikai színész) zavarja meg. A nyelvi korlátok ellenére csak kiderül mit is akar; édesapját keresi, aki a második világháborúban a társaival valahol a környéken zuhant le.
A furcsa egyveleg végül nem bizonyul különösebben ellentétesnek. Megindul a nyomozás, amiben segítséget is kap, persze nem meglepő módon az önzetlenségnek egyesekben nyoma sincs. Kezdetben szatírának látszó történet végül inkább drámává válik, amivel a hangulat is egyre feszültebb. A múlt megbolygatása itt sem bizonyult jó ötletnek...
Egyszerű, ám egyáltalán nem rossz. A legtöbb tévéfilmhez hasonlóan kevés szereplőt és kevés helyszínt vonultat fel. A történet nem kifejezetten meglepő, ahhoz túl sok apró jelet találni a nézése közben, azonban van benne annyi, hogy egy órát kitöltsön és végig érdekes maradjon. Legegyszerűbben úgy lehetne leírni, hogy pont annyit ad, amennyit elvárhatunk tőle, vagyis a rövid játékidő alatt leköt, majd a végén elenged. Véleményem szerint érdemes megnézni. Hollósi Frigyes rajongóinak pedig kötelező, hiszen ez volt a színész utolsó tévéfilmje...
És a blogért is. Jó lesz esti filmnek!
