Eufória. [novella]

A nap élesen az arcomba vágott.

A kórterem függönyszárnyai közti résen tűzött be a hajnali nap fénye. Pont az arcomba. Pedig még aludhattam volna. A fene essen a Napba.
Hatalmas erőlködéssel felültem. Kezemen a bütykök kavicsokként feszegették a bőrt. Karom vékony volt, az izmok elvékonyodva feszültek meg, ahogy felhúztam magam. Mintha könnyebben menne pár napja. Hülyeség, csak ezt is bebeszélem magamnak.

A kórteremben nem volt senki rajtam kívül. Csak az éles napfény. És a sterilitás félelmetes, gyilkos szaga. De számomra már nem volt semmilyen hatása. Untam itt lenni, elegem volt.
Végigsimítottam kopasz fejemet. A könyökhajlatomban a szúrások helyei tompán fájtak. Kába voltam. Rohadt gyógyszerek. Egy éve még milyen remek hajam volt.
A reggel csendjét halk majd erősödő kopogás, klappogás törte meg. A folyosóról jött. Vagy lehet, hogy a fejemből.

Nyílt a kórterem ajtaja. Anyám és Apám lépett be. Anyám megkönnyebbült arcot vágott. Hajnalban vannak itt. Biztos halálhíremet keltették.

Megpördült velem a szóba. Az epe kérlelhetetlenül tört fel a gyomromból. Az ágytál az arcom előtt termett. Apám tartotta elém, reflexszerűen. Másik keze vállamon. A hnagy, erős tenyér hatalmas biztonságérzetet és reményt sugárzott. Erő volt benne és féltés.
Görcsösen hánytam, közbe szemembe könny szökött. Fájt a gyomrom és a torkom. Rohadt gyógyszerek.

Miután anyám letörölte a számat a szemembe nézett. Valami megváltozott benne. Mikor az elfagyott vetésre néző gazda új rügyet lát. Nem, csak bebeszélem magamnak.
- Hogy vagy, Fiam? ? kérdezte Apám. Keze még a vállamon.
- Szarul fa.. fater. Szarulh. ? nyögtem, majd a vizespoharam felé nyúltam.

Az almalé ízetlen volt és szürke. Remegő kezemet anyám segítette. Nem éreztem az ízét. Rohadt gyógyszerek ezt is elvették tőlem. Haldoklok. Mire ez a rohadt szenvedés? Szemembe újra könny szökött. Apám megszorította a vállam.

Csendesen ittam, majd miután letettem a poharat, csak ültem. Apám keze a vállamon, anyám keze az enyémet szorongatja. Nem mondunk semmit. Mit is mondhatnánk. Minden szavunk elporladna az igazság könyörtelen súlya alatt.
Újabb kopogás. Nyílik az ajtó. Egy barna hajzuhatag. Hatalmas szemek. Könnyek.

Evelin lép a szobába. A barátnőm. Vagy valami olyasmi. A szüleim arrébb állnak. Apám kezének melege a vállamon marad. Evelin odasiet, és szinte felcsuklik.
- Szia, szívem... - suttogja, miközben arcomat simogatja. Ajka az ajkamon. Nocsak, egy lány, aki csókot mer adni a Halál kiválasztottjának.
- Szia. Te itt? ? kérdezem inkább fásultan, mint meglepetten.
- A szüleid szóltak, hogy... történni fog valami... és hogy jó lenne, ha itt lennék.

A torkomra acélbilincsként szorul a rettegés. Apámra nézek, mint a fuldokló a távolodó mentőcsónakra. Szóval ma eljött az időm. Evelin hozzám bújik, erősen ölel. Nos, valaki elküldte hozzám az Angyalt.

Nekik könnyű, Evelin is élheti az életét, miután én... én.. Nem ők néznek szembe a Halállal.
Hülye önző barom. Evelin itt van, téged ölel még így is. A roncsot. Mert szeret. És a szüleid is itt vannak.

A rettegés, mint egy szoros béklyó, kúszott felfelé a derekamtól a mellkasomig. Arcom a lány dús hajába fúrtam. Kezeimet erőtlenül ölelésbe fontam a dereka körül. Nem segített, akárhova bújok, nem menekülhetek. Megtalál. És magával visz...
A dagályosan feltörő pánikot egy újabb ajtónyitás zavarta meg.

Az ajtóban Dr. Klausson állt. A Lovagok egyike, akik életem várát védték a Halál seregei ellen. És még oly sok hasonló várat. Arcán kimerültség öröm és a téli hideg pirossága. Kezében egy mappa, utcai ruhában volt. Zihált. Apám előlépett és kezet nyújtott.

A Doki megfogta megszorította majd biccentett egyet. Apám erre átölelte és válla megremegett. Anyám a szája elé kapta a kezét. Evelin is megpördült arcán a döbbenet és az öröm suhant át.

Hirtelen pusztító harag lobbant bennem. Eltoltam Evelint és a dokira néztem.
- ELMONDANÁ VALAKI, HOGY MÉGIS MI FOLYIK ITT? NAGYON ELEGEM VAN MÁR! - a düh és a félelem könnycseppjei forrón folytak le arcomon.




Dr. Klasusson az ágy mellé lépett. Evelin egy csókot nyomott az arcomra. A doki arca láttán a remény, mint egy kő-börtönből szabaduló sárkány, kapott új erőre, eltaposva a rettegést.
- Nos, fiatalember. Mi folyik itt? A kísérleti nanorobotos kezelés, aminek célja a rákos sejtek közvetlen pusztítása volt, az első és második tesztek alapján sikeresnek bizonyult. A rákos sejtek mérete és aránya hetven és hatvan százalékban csökkent az elmúlt két hét alatt. Azt mondhatom, fiatalember, maga fel fog épülni.

Az elsöprő erővel feltörő öröm megkönnyebbülés és a végtelen lehetőségek érzése, no meg a biztonságérzet, amit Evelin ölelése adott, elakasztotta a lélegzetemet. Majd lassan, akadozva, de nagyon-nagyon melyről feltört belőlem a zokogás. Apám keze a vállamon, a Doktor, ez a hős lovag, aki még akkor is hitt bennem mikor én már feladtam, kezet nyújt. Erőtlenül szorítom meg. Szavam alig hallható.
- Kö.. köszönöm.


Köszi az olvasást! :)