A vonaton ülve keresztbe pakolt lábakkal nyomkodtam a telefonom, közben időnként eltűrtem rakoncátlan, vörös fürtjeimet, melyek újra és újra az arcomba omlottak. Elmosolyodtam a legjobb barátnőm egyik üzenetén, amiben arról nyilatkozott, hogyan fogja elviselni a hiányomat, míg én a csodás luxustáborban leszek ezen a nyáron. Bevallom, valamennyire izgatott vagyok. Elhoztam a legdögösebb bikinimet, hogy a hatalmas medencében minél több hím kerüljön az én kis bűvkörömbe, majd koppanjon az álluk, mikor rájönnek, hogy ez a tökéletesen megformált test soha, de soha nem lesz az övék, akármennyire is próbálkozhatnak. Mókás lesz majd nézni, ahogy lehervad az öntelt mosoly az arcukról. Bizony, a kedvenc szórakozásom porba tiporni a kis liliomokat, akik "férfinek" hiszik magukat. Ugyan már!
A rágómat csattogtatva láttam a szemem sarkából, ahogy leül mellém a következő vállalkozó szellemű hím. Nem néztem rá, tovább nyomogattam az érintőképernyős telefonom virtuális gombjait, várva, hogy megszólaljon a drága. Láttam, ahogy malmozik, feszülten ül mellettem, majd végül megtörtént a csoda.
- Szia! Jake vagyok! - fordult felém egy lelkes mosollyal, én pedig felé fordulva kicsit lejjebb húztam az orromon a napszemüvegem, hogy felette kinézve láthassam, de ahogy megpillantottam a pattanásos, szőke fejét, vissza is toltam, majd ismét a telefonomba burkolóztam.
Komolyan ezzel a gusztustalan ábrázattal szeretnél velem kommunikálni? Őszintén. Velem!? Övön aluli, köszöntem, inkább kihagyom. Csak érjünk már oda. Most hagytuk el azt a bonyolult nevű várost, tehát a következő megállónál kell leszállnom. Valamint a kalauzt is beidomítottan, hogy időben jelezze, hogy ideje leszállni.
Ez a Jake, vagy ki az anyám kínja még próbálkozott párszor, és a negyvenhetedik próbálkozását a drága házi-kalauzunk szakította félbe.
- Miss Holloway, rövidesen az állomásra érünk. - mondta egy kedves mosollyal, majd leszedte a csomagomat a csomagtartóról, én pedig kecsesen felkelve indultam el a tűsarkú cipőmben az ajtóig. - Miss Holloway, elnézést... - szólt utánam a kalauz, én pedig meglepődést színlelve fordultam meg.
-Valami gond van? - elővettem a legédesebb mosolyog, ő pedig a bőröndömre nézett. - Hozná? ... Kérem. - tettem hozzá kelletlenül, majd tovább vonultam, és hallottam, hogy a drága, egyetlen személyzeti tagunk vonszolja maga után a cuccomat. Egy elégedett mosollyal simítottam az arcára, majd paskoltam meg azt, jelezve, hogy mehet a dolgára, ügyes volt.
A vonat lassan fékezni kezdett, én pedig néztem, van-e a közelben bármi épületnek látszó dolog, de csak a végtelen puszta tárult elém. A kalauzhoz fordultam, akinek az arckifejezéséből láttam, hogy az idióta őseim rossz vonatra vették azt a rohadt jegyet. Megint elnézték? Hogy lehetnek ilyen analfabéták!?
- Ez a lepratelep lenne Viold? - kérdeztem enyhén hisztérikusan, ő pedig bólintott.
Hitetlenkedve meredtem rá, tátott szájjal, sokkoltan szálltam le a vonatról, és körbenéztem. A közelben állt egy kicsi, sötétszőke, tíz éves forma kölyök. Megforgattam a szemeimet, mikor láttam a kezében a papírt, melyre a teljes nevem, Annabella Clarissa Holloway volt írva. Odaléptem hozzá, kikaptam a kezeiből a lapot, és letéptem a két oldalát, majd a megmaradt cafatot, melyen a "bella" név állt, a kezébe nyomtam a bőröndöm fogójával együtt. Láttam rajta, hogy megszeppent, meg sem mert szólalni, így odalöktem neki egy "Indulj"-t, ő pedig engedelmesen kezdett lépkedni, miközben magával vonszolta a csomagom.
A maradék reményem is porba hullott, mikor megláttam egy órás séta után a roskadozó faházat, és mögötte a düledező, fából összetákolt, undorítóan ízléstelen, esztétikai szégyennek számító épületeket. Valami istálló lehetett, mellette pedig egy raktár. Egy tanya? Ez most komoly? Megforgattam a szemeim, majd bevágva a kisfiú elé betrappoltam a házba, és levetettem magam egy székre.
- Lerohad a lábam... - mormogtam, mire három meglepett, felháborodott szempár meredt rám. Helyesbítek, a három közül csupán kettő volt felháborodva. Egy rettenetesen kövér vénség, és egy csont sovány, magas, Lincolnra hasonlító tata.
- Jó napot, kisasszony! - tornyosult felém a tonnás zsírtömeg, én pedig a napszemüvegemet megemelve néztem fel rá.
- Ha ez magának jó, ahhoz csak gratulálni tudok. - keresztbe vágtam a lábaimat, és elővettem a telefonomat.
- Kisasszony, ezt még is hogy gondolja? - tette a hústorony a virslikben végződő parizereit az egyik úszógumijára, én pedig egy türelmes mosollyal néztem rá.
- Úgy sem leszek itt túl sokáig. - magyaráztam nyugodt hangon, majd megnyomva a zöld gombot a fülemhez emeltem a telefont. A szemem kikerekedett, és a szám elnyílt, ahogy hallottam, amint a mobilom három nyelven is elmagyarázza nekem, hogy nincsen térerő.
- Ebből elég legyen! Azonnal talpra! - parancsolt rám a banya, én pedig kissé ingerülten válaszoltam.
- Talpra? Kikérem magamnak ezt a hangnemet, tudja, kivel beszél! - egyáltalán nem ehhez a stílushoz voltam hozzá szokva, kinek képzeli ez magát? Követelem a tiszteletet.
- Azt mondtam talpra! - megragadta a karomat, és felrántott, közben úgy éreztem, a csontom is nyomban összeroppan, és ennek egy hangos "áu"-val adtam hangot.
A szemeimet megforgatva fontam össze a karjaimat a mellkason előtt.
- Igen? - néztem flegmán a nálam egy fejjel alacsonyabb nőre, aki minimum olyan széles volt, mint amilyen magas. Az egész családom belefér a nadrágjának az egyik szárába. A másikba mehetnek a szomszédék, és még úgy is bő.
- Rakd le a csomagod, én eredj ki megetetni a jószágokat! - azzal el is indult beljebb a házba, én pedig egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni.
- Álljon meg a keserves gyászmenet! Én nem erre a lepratelepre jöttem, ahol még rohadt térerő sincs! - vágtam csípőre a kezeimet, úgy folytattam. - Én egy táborba indultam, ahol - ezzel a hellyel ellentétben - luxus körülmények uralkodnak. Tehát maguknak nincsen joguk engem dolgoztatni pusztán azért, mert az értelmileg visszamaradott kalauz rossz helyen szállított le arról a nyomorult vonatról! - a nő meg sem állt, helyette a kis szőke kölyök jött oda hozzám.
- Kérlek, ne ellenkezz vele, mert csak rosszabb lesz. - kérlelt, én pedig felvont szemöldökkel néztem rá - A szüleid ide küldtek, ahogy őt is. - bökött az ujjával a velem nagyjából egykorú srácra, aki a kezét nyújtotta felém.
- Heló, Alex vagyok. - egy ideig meredtem a kezére, majd felkaptam a csomagom, és elindultam a nő után.
- Bella. - vetettem neki oda a nevem. Mivel annyira nincsen nyomorék feje, szóba is állhatok vele. Különben is, rajta kívül csak parasztok vannak itt.
A nő egy... barlangnak tűnő valami előtt állt meg, s mikor odaértem, betessékelt. Sem egy konnektor, egy asztal, vagy ablak, ágynak is pár leterített pléd szolgált egy dombon... Most őszintén. Ez mi a jó édes. drága, tetves franc?
- Maga most viccel velem, igaz? - néztem rá, ő pedig szigorúan tekintett vissza rám, és a fejével a barlang fele intett, jelezve, hogy jobban tenném, ha bemennék, így kénytelen voltam becipelni a csomagjaimat. Mikor kiléptem a szobának nevezett lyukból, a nő a kezeimbe nyomott két vödröt.
- Most etesd meg az állatokat. - felvontam a szemöldökömet, és hitetlenkedve meredtem rá. Tényleg komolyan gondolta!? - Most azonnal, eredj, különben nem kapsz vacsorát! - erre még inkább kikerekedtek a szemeim.
A drága szüleim csak várják meg, míg hazaérek... Pontosan annyira lesz pokollá az a ház számukra, mint ez a hely az én számomra...
U.I.: Ezt anno egy versenyre írtam. A kérdésem annyi lenne, hogy érdekelné-e a nagyérdeműt a folytatás. :)
