Aliens vs. Predator egyéni impressziók

#kep1#A pozitívumok között mindenképp megemlíthető a korrekt, helyenként szépnek mondható grafika, ami a különböző lényekre és szereplőkre általában, a környezetre pedig úgy ahogy igaz. Bár különösen a marine, azaz tengerész küldetések esetében tapasztalható néha erős szaggatás elmosódott képek és kihagyások formájában, a megjelenítés egyébként elég jól skálázható - mellesleg a maximális beállításokhoz legalább egy közép - ha nem inkább felső - kategóriás gép ajánlott. A látvány alapvetően hangulatos, kellően modern, mégis ismerősen hat. A használati vagy csupán dekorációként szolgáló eszközök és egyéb gépek, mint például konzolok, automata ágyúk, targoncák és leszállóhajók visszaköszönnek az Alien-filmekből (különösen a másodikból), és a predator-féle kütyük nagyjából élet- vagy inkább filmhű - megjelenése is üdvözlendő dolog. Annyi biztos, hogy a készítők megpróbáltak mindent belevinni a játékba, amit csak elő tudtak húzni a franchise korábbi epizódjaiból, és úgy gondolták, az egész értéke nagyobb lesz a részek összegénél.

A pályaépítés nehézségeinek problematikáját rövid úton megoldották azzal, hogy mindösszesen féltucatnyi pálya található az egész játékban, melyeket különböző módon variáltak össze az egyes fajokkal történő végigjátszás számára. Ellenben a fejlesztők dícséretére legyen mondva, mindhárom népséghez kreáltak egy-egy háttértörténetet - a legmarkánsabbat és legkidolgozottabbat természetesen az emberekhez, melyet a hangok terén jelentős színészi szinkronmunkával is megtámogattak. Így lehetőségünk nyílik nyakig találni magunkat a pácban, melyet az újfent Lance Henriksen által megszemélyesített Karl Bishop Weyland, a sorozat xenomorf-mániás főgonoszainak egyik képviselője, a Weyland-Yutani nevű gerinctelen társaság aktuális igazgatója készített elő számunkra. A kísérleti laborban elszabadult alien harcos bőrébe bújva természetesen a királynőt és saját gyilkos ösztöneinket szolgáljuk, míg predatorként a Weyland által hagyott rendetlenséget kell eltakarítanunk, miközben persze védjük a fejlettebb technológiánkat, és mellesleg még vadászunk is egy jót mindenkire, aki csak él és mozog.

Tengerészgyalogosként az alienekkel való bánásmódról röviden, de velősen annyit: lövés szigorúan a fejbe, ellenkező esetben elhúzódó pofozkodásra és rengeteg elpazarolt töltényre számíthatunk. Ha túl közel kerülnek hozzánk, puskatussal történő orrba vágásuk hatékony módszer lehet a megállításukra - persze közben lőni sem árt. Miután meghalnak, a xenomorf harcosok saját savas vérükben olvadnak szét a padlón - ami ilyenkor rejtélyes módon nem csinál lyukat -, mintha csak szégyellnék a kudarcukat a királynő előtt, akit szolgálnak. Apropó királynő: számomra a legnagyobb csalódás volt az ábrázolása a játékban a második pálya végén. Rozsdára hajazó bőrszíne és elnagyolt vonalai mellett olyan esetlennek tűnt szegény, mintha csak most jött volna a falvédőről. (Azzal a különbséggel, hogy itt végül le sem jött róla.) A harcosoknak egyébként elég szép - mármint visszataszító - a külsejük, és az is igen korrekt, ahogy animálva vannak (ha már egyszer állatok, és még mozognak is). Sziszegésük és motoszkálásuk a sötétben kellően hátborzongató hatást kelt, ezért hirtelen felbukkanásukra felkészülve ajánlatos a kólát és a csipszet némileg távolabb elhelyezni, nehogy egyetlen széles mozdulattal leverjük őket.


Emberbőrben az első küldetés, mint ahogyan az Alien-filmek is teszik, a szokásos feszültségkeltéssel indít, elhelyezve azt a bizonyos zabszemet ott, ahol horrorisztikus élmények esetén lennie kell. A megfelelő hatásról a környezetünkben és a rádión át hallott szívderítő hangok gondoskodnak, melyet a jobbára kihalt épületekben és folyosókon uralkodó, szegényes fényviszonyok és villanások is határozottan támogatnak. Először csupán egy pisztollyal botorkálunk a sötétben sisaklámpánk igencsak fókuszált, kizárólag a közvetlenül előttünk lévő tárgyakat megvilágító fényében. Szörnyeteggel ekkor még ritkán találkozunk - amikor viszont mégis, a hatás nem marad el. Pisztollyal még egy is sok egyszerre, később persze felvehetjük a jellegzetes impulzusfegyvert vagy a lángszórót olyan arcoktól, akiknek már nincs szükségük rá. Arzenálunkban visszaköszön még az elődök révén jól ismert, célkövetővel ellátott smartgun vagy az egylövetű puska, illetve annak ütősebb, távcsővel is felszerelt változata. Szükségünk is lesz rájuk, különösen, amikor a finomítóban felvert kaptárban az egyébként béna kacsát játszó királynő előtt szaladgálunk jobbra-balra, a mindenhonnan támadó harcosok és a tojásokból kikelt, alattomosan a képünkbe ugró arctámadók között eszement módjára lövöldözve. Az első két pálya tehát nagyon rendben van, ami a filmekből is ránk zúdított borzongást, az "egyedül a sötétben" plusz "nem bánt az, csak megkóstol" hangulat forszírozását illeti.

A dzsungelben aztán régi, korábban még saját magam előtt is rejtve maradt vágyam teljesült: madárcsicsergés, békakuruttyolás és tücsökciripelés közepette irthattam a xenomorfokat... Itt már jóval nagyobb, nyílt terepen és többnyire nappali világosság mellett olvashatjuk le a közeledő idegenek helyzetét kellőképp idegesítően pittyegő mozgásérzékelőnkről. Ez a pálya tehát inkább az álcázást kedvelő és lesből támadó prediknek fekszik igazán, mintsem a sötétséget és páni félelmet előnyben részesítő emberi egyedeknek, de egyszer azért így is végig lehet tolni. A következő, alien kontra predator szentélynek ható romos pályán már egy igazi predatort is le kell győznie emberünknek, ami a megfelelő fegyver birtokában nem is olyan nehéz feladat, és ha elég kitartóak vagyunk - és miért ne lennénk azok -, akkor hiába bujkál a fickó, végül úgyis fűbe harap. Később a laborba érve végre kapunk egy kis kárpótlást a finomítóban tanyázó idegenkirálynő kiábrándító külseje és performansza után, amikor is egy valóban éjfekete és autentikus kinézetű, jóval agilisebb királynő zaklat bennünket néhány mitugrász harcosa kíséretében. És ha mi nem megyünk oda ehhez a főnökasszonyhoz, akkor ő jön hozzánk... A piramisban zajló végjáték során azonban, bármennyire is hihetetlen, nem annyira az alienek, mint inkább a némileg újdonságként ható, látványos energiakisülés kíséretében véget érni csak nehezen akaró harci androidok, Weyland újabb játékszerei jelentik a nagyobb kihívást.


Xenomorfként legfőbb taktikánk a gyors lesből támadások, a villámgyors feltűnések, csapkodások és eltűnések ismétlése lesz, mert bármennyire is félelmetes a sziszegésünk és humanoidokra veszélyes a savas vérünk, ettől még bizony sebezhetők vagyunk. Támadásnál választhatunk a gyors, de viszonylag könnyen elhárítható ütések, illetve a jóval artikuláltabb, ugyanakkor erősebb, farokkal is elősegített akciózás között. Az előbbi elsősorban akkor lehet eredményes, ha sikerül meglepetésszerűen a frászt hoznunk az ellenfélre, ellenkező esetben blokkolhatja a támadásunkat. A kettes számú agresszív megnyilvánulással egyből áttörhetjük az áldozat védelmét és koponyáját, ez azonban olyan lassú tud lenni, hogy ha körbevesznek vagy már amúgy is alig élünk, akkor nekünk annyi. (És az alien esetében nem áll rendelkezésünkre semmilyen pirula, amitől egy pillanat alatt ismét helyreállna az egészségünk, mint a másik két fajnál, mert ennek a lénynek drogok helyett némi időre van szüksége a regenerálódáshoz.) Amikor éppen ráérünk, és elég közel kerültünk egy gyanútlan tengerészhez, lehetőségünk nyílik megragadni és amúgy xenomorf módra kezelésbe venni az illetőt, ami meglehetősen véres eredménnyel jár, és kétségtelenül a játék egyik fénypontja.

Az út azonban, ami odáig vezet, sajnálatos módon felettébb nehézkes. Hiába adatik meg számunkra a lehetőség, hogy az aliennel a falakon vagy a plafonon, leendő áldozataink feje felett észrevétlenül mászkáljunk, a műveletben sajnos több a nyűg és nehézség, mint a köszönet. Egy ideig talán élvezni tudjuk, ahogy a képzeletbeli gravitáció ellenében, mégsem vértől lüktető, szétpattanni készülő aggyal, fejjel lefelé - vagy fejjel bármifelé - közlekedhetünk, amikor azonban arra kerül a sor, hogy valóban végre kell hajtani egy sikeres támadást valaki ellen, aki igencsak védekezik, sajnos komoly bosszúságaink adódhatnak. Ahhoz ugyanis, hogy egy padlótól különböző falról abba az irányba nézzünk, amerre kell, és közben az egyik billentyűvel kijelöljük a megbántani kívánt ellenfelet, míg egy másikkal sikeresen ráugorjunk, igencsak meg kell küzdenünk az irányítással, ráadásul nem is feltétlenül mindig koronázza siker a próbálkozásunkat. Sőt néha már pusztán azzal is megszenvedünk, hogy betaláljunk egy csőbe, amibe a küldetésünk szerint be szeretnénk mászni, vagy hogy egy látszólag egyszerű gombnyomvatartás mellett felmásszunk egy falra. Ezen tényezők időnként sajnálatos módon rontják a játékélményt, és ilyenkor nem biztos, hogy a virtuális világ helyett nem a valóságban fogunk falra mászni. Eközben a játékban talán éppen arra sikerül felkapaszkodni, amire nem akartunk...

A predator már valamivel stabilabban áll a földön, amikor épp nem a fák, sziklák vagy épületek tetején tartózkodik. Lesben állva természetesen ajánlatos használni az álcázást, amit egy alaposabb szkennelés nélkül, kellő távolságtartás mellett ellenfeleink - elvileg - nem képesek leleplezni. Segítségével úgy ugrálhatunk a különböző tereptárgyak kijelölt pontjai között, hogy közben észrevétlenek maradunk a kíváncsi szemek előtt - vagy éppen fölött. A gond akkor kezdődik, amikor mégis felfedeznek, vagy mert túlságosan közel kerültünk a prédákhoz, illetve azok eszközeihez (például egy automata ágyúhoz), vagy mert a gombok nyomogatása közben elszúrtuk az álcánkat a célkijelölési funkció aktiválása közepette, esetleg valamilyen más okból, az eredmény szempontjából teljesen mindegy. A túlságosan forró helyzetek elkerülése érdekében támadás előtt használhatjuk a predator számára bevezetett figyelemelterelési módszert, amikor is egy kiszemelt emberáldozatra, majd egy távolabb eső, számunkra biztonságos helyre rámutatva, az emberek hangját kissé faramuci módon imitálva odacsaljuk, majd egymagában kapjuk el a grabancát.


A grabanc elkapása ez esetben szó szerint értendő, a predator speciális ölési technikája ugyanis az, hogy gerincestül tépi ki áldozata fejét a testéből, ami a xenomorfok hasonlóan brutális harapása mellett a játék másik csúcspontja. Amennyiben nem sikerül nyakon ragadnunk az ellenfelet, jöhet a közelharc, melyben szintén két támadási mód választható: egy gyorsabb és kevésbé eredményes, illetve a nehézkesebb, de egészségre ártalmasabb verzió. Védekezni is ugyanúgy lehet a predivel mint az aliennel, legfeljebb ha a keményebb fajta támadást indítják ellenünk, akkor teljesen hiábavaló. Ezen kívül lehet nagyobb távolságról vagy lesből a vállra szerelt célkövetős plazmával is lövöldözni, de csak korlátozott mértékben, mivel a cucc újratöltős, a közelharcot tehát sehogy sem ússzuk meg. Az ellenfelek tekintetében felváltva akadnak emberi és embertelen életformák, de az elejtendő prédák palettáján megtaláljuk például a hibrideket képviselő predalient is. Vadászatra indulva a legnagyobb hátrány talán az ugrálás kötöttsége, vagyis az a tény, hogy nem landolhatunk akárhol, csak a terepen előre kijelölt, nem mindig a legkézenfekvőbb helyeken, valamint álcánk lelepleződése olyankor, amikor nem várnánk - ellentétben az olyan esetekkel, amikor észre kellene vegyenek, mégsem teszik. Ugyanakkor a predator külső megjelenése nagyjából autentikus és elég igényes, megfelel a manapság elvárható grafikai részletességnek.

Akinek a nyúlfarknyi egyéni küldetések kevésnek bizonyulnak, és még többet szeretne kihozni a játékból, az tovább próbálkozhat a multiplayer móddal, amely kínál még némi szórakozási lehetőséget és mókás pillanatot az online haverokkal. Ezen kívül tengerészként a rendelkezésünkre áll az ún. survivor, azaz túlélési mód. Ennek keretében két kis pálya közül választhatunk, ahol addig jönnek a xenomorfok, amíg emberünk ki nem nyiffan - a cél természetesen ennek maximális ideig történő elodázása. Érdékes módon itt egész nyilvánvalóan érzékelhető az AI, amikor is az idegenek az idő előrehaladtával egyre intelligensebb és idegesítőbb módon támadnak bennünket.

Végső értékelésként szeretném leszögezni, hogy nem igazán tartom indokoltnak sem a játékot általánosságban lehúzó, sem az azt istenítő, szélsőséges kritikákat. Tény, hogy a hangok nagyon ott vannak, és a grafika sem rossz, főleg fullos beállítások mellett. Az a néhány extra effekt, amit elsősorban a különböző gyilkolászási módszerek formájában kapunk, mindenképp üdítő színfoltnak mondható. A játék ugyan fájdalmasan rövid, és a pályák kissé egysíkúak, azon a kevés eltérő helyszínen azért látszik, hogy a fejlesztők megpróbáltak némi változatosságot vinni a zabszemmel való lopakodásba, a falakon való rohangászásba, na meg az álcázva ugrándozásba. Mindez többé-kevésbé sikerült is nekik, holott azt meg kell jegyeznünk, hogy egyes esetekben a dolog igencsak a hangulat rovására történt. Mindent összevetve egyáltalán nem rossz játék az Aliens vs. Predator, kétségtelenül szerez a rajongók számára néhány nosztalgikus, megszeppent és örömteli pillanatot, az irányításbeli nehézségek és az egysíkú játékmenet azonban meglehetősen töredezetté teszi a játékélményt. Ha hosszabb lenne a végigjátszási idő, talán tényleg meg is unnánk...